Megint nyomiság van napok óta… Egyre jobban szétvet a csalódottság, hogy elmaradnak a várva-várt eredmények. Lovag nem jelentkezik, és semmi más, nagy és látványos pozitívum sincs. Se váratlan lottó nyeremény, se szemérmetlenül jól fizető munkalehetőség, de még legalább, a látszat kedvéért, egy vacak kis tűzijáték sem. Ennek ellenére, néha magam is elámulok az optimizmusomon. Tényleg nem tudom, hogy honnan a fenéből bírok még reményt meríteni, miközben elég durván tudok fetrengeni az önsajnálat langyos mocsarában. Most inkább fetrengek, és csak nagyon hátul, az agyam egy igen eldugott szegletében remélem, vagy inkább hiszem, hogy ez az állapot nem végleges. Mert ugye, azzal az “okos” eszemmel tökre tudom, hogy a héten feljött az, hogy ott, akkor, hat évesen, amikor a nagymamám, aki inkább volt az anyukám, meghalt, én hoztam egy döntést, hogy nekem soha, semmi jót ne adjanak többet, ha úgyis elveszik utána, mert az ennyire fáj. Egyik nap még szeretetben és gondoskodásban fürdő, boldog gyerek vagy, aztán hirtelen komoly, megfontolt és “felelősségteljes” felnőtt. Mert, hogy neked kell lenni az értelmi fogyatékos anyukád anyukájának, meg a két éves öcséd anyukájának is. Azt hiszem, ez elég logikus döntés volt attól a hat éves kislánytól. Csak azóta basszus, eltelt 31 év! Aztán ugye van az, hogy vigyázz mit kívánsz, mert teljesül. Hát, úgy fest, teljesült.
Nagyon ijesztő most szembesülni azzal, hogy mennyire meghatározzák az életünket ezek a mondatok, döntések, amikre sokszor nem is emlékszünk és nem is tudatosan hoztuk őket. Ezek amolyan hirtelen felindulásból elkövetett önsors rontások. Védekezési mechanizmusok, túlélési stratégiák, amik az adott helyzetben, vagy életszakaszban lehet, hogy az egyetlen működőképes alternatívák. Csak aztán mivel nem vagyunk tudatában, jól ott ragadnak, a tudatalatti őszi hajnalokat idéző ködös homályában és dolgoznak tovább. Én meg nem értem, hogy miért nem tudok összehozni egy épkézláb párkapcsolatot. De már hogy a búbánatos életben tudnék, ha egyszer sok-sok éve úgy döntöttem, hogy engem ne szeressen senki és én sem fogok szeretni senkit, mert az csak addig jó, amíg el nem veszítjük egymást. Akkor viszont vajúdással vetekedő mértékben, viszont ahhoz képest hosszan, akár évekre, évtizedekre elnyújtva mar, tép, pusztít lelket, s ha nem vagy észnél, akkor testet is. Mert tényleg működik a kérd, és megadatik! Csak vigyázz, mert mindig működik, akkor is, ha a kérésnek már nem is vagy tudatában. És amit előbb kértél, az felülírja a későbbi kéréseket. Azaz nálam például kamaszként már hiába ábrándoztam azokról a fiúkról, akik amúgy tökre kedveltek, meg minden, mégis eszükbe sem jutott járni velem. Szerintem, fel sem tűnt nekik, hogy lány vagyok. Egy fallal körülvett, kedves, vicces androgün lény voltam nekik. Én meg teleírtam a naplómat a nevükkel, a leendő gyerekeink nevével és romantikus filmeken szocializálódott lelkem csöpögős ábrándjaival. Vágytam, akartam, erőlködtem, álmodoztam, de hiába. Mert ott volt az a korábbi döntés…
Ami egyébként későbbi, leginkább kalózra, vagy hadirokkantra emlékeztető, sánta, félszemű kapcsolataim végén szintén visszaköszönt. A fájdalomban fejtetőig merítkezve, bömbölve fogadtam meg sokszor, hogy soha többet nem fogok szeretni. Sőt, azt se akarom, hogy engem bárki szeressen. Soha többet! Sőt, a barátaimat is el akartam lökni magamtól, mert valamikor majd úgyis őket is el fogom veszíteni, ami minimum ugyanennyire üvöltve fog fájni, és akkor már inkább történjen minden most, egyszerre. És akkor legalább annyi méltóságom marad a dologban, hogy ez az egész az én döntésem miatt alakult így.
Fura, hogy nem vagyok még boldog feleség, ugye?!?!? Szintén ezt a célt segítette az a mondat is, amit anyám számtalanszor ismételgetett lázadó, lusta kamaszkorom életunt és depressziós évei alatt, amikor nem mutattam “A tökéletes kamaszgyerek és a házimunka” című videóban látható lelkesedés szikráját sem, vagyis, hogy “Ha ilyen lusta leszel a házimunkához, sosem fogsz férjhez menni. Egy férfinek sem kell majd egy ilyen nő .” S bár sosem merült fel egyik előző kapcsolatomban sem, hogy hiányos háziasszonyi képességeim állnának egyébként egyértelmű élethosszig tartó boldogságunk útjába, mégis köze lehet a látványos sikertelenségekhez. Naív, hiszékeny kamaszként, elhittem anyám szavait. Aztán egészen a múlt hétig megfeledkeztem róluk. Csak álltam értetlenül szerelmi életem kudarcai felett, ahol volt, hogy látszólag regénybe illő okok álltak meg nem valósult házasságaim útjába… vagy többek között anyámnak ez a mondata. Hajlok rá, hogy valójában az utóbbi.
Nem tudom, hány ilyen mondatot és döntést kell még kitakarítani magamból, hogy a mostani kéréseim és vágyaim végre valóra váljanak, de most, hogy már jó néhányat kitakarítottam (mert mégsem lettem az a lusta nő, akit anyám vizionált, tehát érdemes lehetek a házasság nemes és szent intézményére!), nem adhatom fel. Szóval tovább meditálok, hogy tisztuljanak ezek a korlátozó hiedelmek, és tovább állom Csilla újra, és újra felharsanó “miért” kérdéseinek áradatát, amikor épp valami kudarc, vagy rossz érzés miatt hisztizek neki, ő pedig próbál segíteni, hogy rátaláljunk a valódi okokra, a múltban rejtőző mondatokra és döntésekre. Mert ez a két legjobb módja annak, hogy felszínre kerüljenek ezek a gócok és ezáltal érzékeny, ám felszabadító búcsút vehessünk tőlük. És akkor remélem, hogy hamarosan az önsors rontást már alapfokon sem fogom űzni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: