Na, mármint nem manipulációs értelemben, amolyan ovisan hisztizősen, vagy pasi zsarolósan, krokodil könnyeket préselősen… Sokkal inkább feszültség levezetősen, kiszakadósan, megkönnyebbülősen. Annyi mindennel, főként nagyon emberi dolgokkal, nem tudunk mit kezdeni a mi kultúránkban. Így van ez a síró emberrel is. Én is, azon ritka esetekben, ha valakit előttem ér ilyesfajta érzelem kitörés, gondolatban magamban totyorgok, hogy most megöleljem, vagy zsepit adjak és csendemmel támogassam, esetleg tapintatosan fogjam menekülőre. Hogy ez a zavar az oka, vagy a ma már kötelező látszat boldog élet illúziója miatt, esetleg valamiféle ránk erőltetett illendőségből, de az biztos, hogy ciki mások előtt könnyekben kitörni. Emlékeim szerint én sem igen sírtam hosszú évekig. Maximum otthon, egyedül, megvető vagy sajnálkozó pillantásoktól biztos távolban. De sokáig talán még úgy sem. Voltam szomorú, talán még depressziós is, de nem engedtem meg magamnak azt a luxust, vagy azt a könnyelműséget, hogy testnedveimet össze-vissza folyatva kibömböljem magamból a fájdalmakat.
Pedig abból volt bőven, de az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy mennyire szükséges és felszabadító, semmi máshoz nem hasonlíthatóan eksztatikus élmény egy jó zokogás. Előkerült az önismereti utamon számos meg nem gyászolt ember, kapcsolat, élmény. Rá kellett jönnöm, hogy én 31 éve nem dolgoztam fel, és gyászoltam meg a nagymamámat, vagy a teljes valójában, az életem szereplőjeként soha sem funkcionáló apámat, számos elvesztett szerelmet, vagy akár a fejemben pontosan élő, ám soha nem realizálódó “anyát” és annak fogalmát. De ezeket olyan mélyre nyomtam és ástam magamban, hogy nincs az a fényév hosszúságú könnycsatorna, ami elért volna hozzájuk. Ugye királylány körökben népszerű a mondás: Elesni. Koronát megigazítani! Tovább menni! Jelentem, egész hosszú, sikeres királylány karriert tudhatok magam mögött, ezek alapján. Mondjuk, ha ez így működik, akkor legyen efféle nőnemű trónörökös, akinek két anyja van! Vagy még több!
Tudni kell, hogy a mi családunkban a trón és egyéb uralkodói javak nem, az érzelemmentesség viszont kőkeményen egyenes ágon öröklődik. Nem, hogy nem vagyunk azok a fajták, akik évente akár többször is közlik egymással, hogy szeretik, becsülik egymást, de még az ölelés sem divat. Olyannyira, hogy amikor 3-4 éve ez szöget ütött a fejemben, hónapokig tréningeztem magamat, hogy egyszer meg merjem ölelni a nagyapámat, aki nálam minden szempontból az apa szerepét tölti be. Hát, normális dolog ez!?!?!?!? Nem a hibáival akartam szembesíteni, nem egy túlméretezett kérést akartam neki szögezni, csak ki akartam mutatni, hogy mennyire fontos nekem, érezni akartam, s viszonozni az ölelő karjai által nyújtott biztonságot. És, bár igyekszem szokássá tenni ezt a különleges emberi rítust, még mindig határozottan érződik a kölcsönös gyakorlatlanság, egy pillanatnyi zavar, minden alkalommal. Az első esetben pedig, szerintem, szegény azt hitte talán mindjárt bejelentem, hogy halálos beteg vagyok, vagy azonnali hatállyal disszidálok és ez életünk utolsó találkozása. Még szerencse, hogy a döbbenettől átszellemülve nem kérdezte meg, hogy “mi van, hülye vagy?”. Kiindulva családunk tradicionális érzelmi távolságtartásából, és Papa olykor maróan nyers stílusából, nem lett volna kifejezetten meglepő.
Szóval tudok némi igazolást lobogtatni hosszú ideig tartó emocionális bujdosásomra és könnyektől mentes éveimre. Bezzeg, mióta rájöttem, mennyire elengedhetetlen a feszültség ilyen módon történő kiengedése, direkt sírós napokat szoktam beiktatni az életembe. S, bár az önismeret és a legmodernebb vadászrepülő gyorsaságával fejem felett elszáguldó napok és évek, megtették a hatásukat. Ma már annyira szentimentális tudok lenni, hogy szinte bármin képes vagyok sírni, legyen az néhány kedves szó, vagy egy szaftosan hatásvadász reklámfilm. Ennek ellenére a programozott síráshoz általában filmeket hívok segítségül. Fájón romantikus, vagy valaki meghal benne, ezért szomorkodós, egymást elvesztős, aztán újra megtalálós típusúakat. És ilyenkor aztán hagyom, ami csak a csövön kifér. Jobb filmeknél már az első fél órában történik valami, amin el lehet kezdeni ríni, mint az a bizonyos fába szorult puhatestű. Ráadásul a puha test is stimmel. Szóval így aztán a mozi további részét már csak homályosan, művészi könnyfátyolon keresztül tudom megtekinteni, már amikor az orr fújás, szipogás, önsajnálat és egyéb fontos teendők el nem vonják a figyelmemet. Ezért is érdemes olyan alkotásokat választani, amiknek kívülről tudjuk lehetőleg a szövegét is, mert a zokogás és jajjveszékelés néha bizony még a hangot is elnyomja, ha tényleg jól csináljuk.
Ezeknek viszont sosem marad el a hatása. Olyan mindig, mintha valami tuti fogyókúrának köszönhetően bámulatosan ledobtam volna két óra alatt tíz kilót, végig beszélgettem volna a barátnőkkel egy egész évszázadot és a napszemüveg készletből a borongós, zord képeket mutató lencséjűt valami rózsaszínesen realisztikusra cseréltem volna. Szóval hihetetlenül felszabadító, és nagyon is szükséges, még pedig rendszeresen és tudatosan.
Van mondjuk olyan is, amikor a sírás orvul, váratlanul, lesből támad. Többször előfordult már, hogy meditáció közben tört ki belőlem a keserves zokogás, vagy épp csak békésen csordogáltak a könnyeim, minden előzetes bejelentkezés nélkül. Ilyenkor tudom, hogy valami még feldolgozatlan pontot találtam meg, ami vagy épp tisztul, vagy még dolog van vele. És sokszor előfordul, hogy feltáró beszélgetéseink során, Csillával, amikor épp próbálunk egymásnak rávilágítani valamire, vagy mögé nézni valaminek, akkor erednek meg a könnyek. Ez mindig a biztos jele annak, hogy valami elakadt dolog került a felszínre. Ilyenkor már nincs tovább terelés, mellébeszélés, csak az áradó érzelmek és a szipogás. Na meg, a kirajzolódó következő feladat a saját utunkon haladva, ahol így legalább tudjuk, hogy merre visz tovább az ösvény, hol vannak a feladatok és mikkel kell szembenézni a láda mélyére rejtett fájdalmak közül. Szóval a krokodil, és hiszti típusúakat leszámítva, a könnycseppek a barátaink, szükségünk van rájuk. Engedjük be őket az életünkbe, és tegyük őket a hétköznapok felszabadító részeivé.
Kedves Mirtill!
Én köszönöm! Szívből örülök! 🙂
Köszönöm! Egyszerűen imádni való!