Szállj magadba!

Jól eltűntem, magukkal ragadtak az események, az ünnepek, az év vége, a minden… Az elmúlt időszak elvileg az elcsendesedés ideje, de nálam valahogy évek óta a december sokkal inkább a fergeteges, cunamival súlyosbított, tornádó jellegű őrületé szokott lenni. Nesze neked Advent, meg ilyenek! A sok munka és a sok emberekkel töltött idő közepette elvesztettem magam. És ez, egész január elejére is átnyúlt. 

De talán két hete megint valami helyzet volt Lovaggal és Csilla meggyőződése volt, hogy az a baj, most éppen, hogy nem kommunikálom le az érzéseimet felé őszintén. Egy elvetemült mélybúvár bátorságával alámerülve saját feneketlen posványomban, arra kellett jutnom, hogy igaza van. De épp nem vagyok jól, provokatív kérdéseket volna ingerenciám feltenni, szóval nem éreztem magam valami kifejezetten üdítő dolognak. Ilyenekkel meg már csak nem terheljük a másikat. A saját nyavalygásunk, vergődésünk, ego harcaink és bizonytalankodásaink, azok  belügyek. Nem? A tapasztalt és párját ritkítóan harmonikus párkapcsolatban, hosszú évek óta, élő Csilla szerint, nem!  Minek ugye ellenség, ha ilyen barátai vannak az embernek, mondhatnám, ha nem tudnám, hogy jót akar. És belül, nagyon csendben, egy hihetetlenül eldugott kis zugból a fejemben, nem jött volna egy hang, ami kitartóan suttogja, hogy bizony igaza van. 

Szóval elkezdtem rákészíteni magamat, hogy átadjam azt, ami bennem van. Vagy legalább, annak egy részét. Napokig nem jártam sikerrel. Na, nem azért, mert képtelen lettem volna megfelelő szavakat, szép, mutatós sorba rakni egymás után, hogy csinos gondolatok kapjanak formát választékos mondatokban. Sokkal inkább az volt a baj, hogy magam sem tudtam, hogy mit érzek, mit adhatnék át magamból (nyilván ezért nem írtam ide sem…). Pedig ugye az időjárás és a napi menü szintje nem az, amit egy párkapcsolatban maximum elmélyülési szintként kívánatosnak tarthatunk. És azt sem éreztem szimpatikus célnak, hogy a bennem gejzírként felbukkanó, általában nem kifejezetten pozitív és épületes érzelem kitöréseket, feszültséget ráöntsem arra az emberre, akinek egyrészt leginkább csak jót adnék szívem szerint, másrészt meg ösztönből úgy fordítja az ember a tollat és az orcáját, hogy annak a szebbik fele látszódjon. Alkalmatlanságomon persze szokás szerint kicsit kiborultam, önsajnáltam és önostroztam, hogy hogy lehetek már ennyire nyomorult és sekélyes, hogy nincsenek is érzéseim és mondanivalóm, maximum csak hisztim. Aztán mikor végre néhány kellemes és csendes napot eltölthettem magammal a festői nyolcadik kerületi albérleti szobámban, elkezdtek a bizonyos, nagyon hiányolt érzések előbújni. Kiderült, hogy ott vannak azok, dolgoznak, meghatározzák a hangulatomat, a napjaimat, a viselkedésemet, csak mivel a kutya nem törődött velük, én meg még annyira sem, csendben megbújtak. Rájöttem, ha odafigyelek rájuk, teret engedek nekik, akkor szinte már nyomdaképes állapotban, igazgyöngyökként összefűzve bukkannak ki belőlem. Mondjuk, ettől még nem éreztem sokkal könnyebbnek, hogy meg is osszam őket Lovaggal, de az egy másik történet, majd azt is elmesélem. De végre, volt legalább min parázni, hogy meg merjem-e neki írni, vagy nem. És végre magam számára is bebizonyosodott, hogy érzelmi sivárságom még sincs annyira végzetes szinten, hogy önhatalmúlag kelljen betiltanom saját működésemet, minden társas kapcsolat viszonylatában. 

Szóval, nagyon oda kell figyelni ! Mert ha eszünket vesztve hajszoljuk az élményeket, gyűjtjük a tapasztalatokat, megfelelési kényszer minősített esetével kínozzuk önmagunkat a munkában és a családban, netán még mind e mellé betegesen halmozzuk a hobbikat, nehogy kiüresedjen az életünk, akkor könnyen előfordulhat, hogy egy dologra már nem jut idő, egy valami kimarad az életünkből. Mi, saját magunk. Az meg, elég kellemetlen, amikor csak riadtan, értetlenül pislogva szemléljük azt az ámokfutást, ami a saját életünk. Hatásunk meg nincs rá, át nem éljük igazán, vagy a fene tudja, mert semmi kapcsolatunk magunkkal. Úgyhogy, sejtelmünk sincs, hogy hogyan érzünk a körülöttünk lévő emberekkel, helyzetekkel, történésekkel kapcsolatban. És ha magunkkal kapcsolatban ennyire nem vagyunk képben, ennyire nem tudunk kapcsolódni, akkor hogyan tudnánk másokkal? Ha ennyire nem értjük a saját érzéseinket, hogyan érthetjük meg másokét? És akkor mivel is vagyunk többek egy gépnél, egy robotnál?

A magunkkal töltött órák elengedhetetlenek. Amik persze akkor valódiak, ha nem a kütyüket nyomkodva, közben egyszerre filmet “nézve” és házimunkát mímelve kábítjuk magunkat. Mert ennyi erővel, akkor már tömegben is lehetnénk. Én a meditáción kívül sokszor csak bámulom a plafont és várom, hogy az érzelmi magma a felszínre törjön nevetés, sírás, vagy egyszerű gondolatok, felismerések formájában. Illetve rendszeresen tartok egyszemélyes karaoke bulit (gyanítom a szomszédok nem nagy örömére). Ilyenkor zenei hallástól mentes fejhangomon üvöltöm, teli torokból, a kedvenceimet. Rendkívül felszabadító. De bármi más is működhet, amiben jól érezzük magunkat egyedül és tudunk befelé figyelni, nem másra koncentrálunk. Mert, ugye, ha mi sem érezzük jól magunkat a saját társaságunkban, akkor hogyan várhatjuk el ezt másoktól? Tehát, figyelni kell! Befelé is ! Szükség van az énidőre. Egy baráti, gyengéd, megértő és folyamatos kapcsolatra, önmagunkkal. Így talán lehet, hogy képesek leszünk ugyanerre még a végén másokkal is. Egyébként Lovag teljesen jól reagált, mikor végre össze tudtam szedni a gondolataimat, mert végre megtaláltam, beazonosítottam és rendszereztem az érzéseimet. Szóval a befektetett idő, határozottan megtérül!