Nagyon esélyes, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sokszor érzi azt, hogy az istennek sem akarnak úgy alakulni a dolgok, ahogyan szeretné. Én a magam részéről ilyenkor szenvedek, küszködök, feszülök, néha még 5 éves módjára hisztizek is kicsit. Mert szeretnék valamit, ami nem is feltétlenül nagy dolog, akár valami olyan, ami emberek millióinak megadatott és a hétköznapok részét jelenti. Szóval nem akarok én nagyon extra dolgokat, csak legyen biztos fedél a fejem felett, legyen értelme a létezésemnek, vegyenek körül jó emberek, és legyen valaki, aki szeret és akire én is ráönthetem a bennem bugyogó, kitörni vágyó szeretet cunamit… lehetőleg napi szinten.
Na de valami mindig közbe jön. Valami akadály mindig előbukkan. Mondhatnám, hogy már megszoktam, hogy Papp Helgának semmi sem megy könnyen, egyszerűen, én valahogy mindig a nehezebb, a kerülő utat találom meg. Pedig utálok túrázni, gyalogolni, és minden ilyesmit. Szóval igazán jól esne nem csak fizikailag, hanem átvitt értelemben is spórolni a kilométerekkel. De nem. Eddig legalábbis ez volt a jellemző. És azt nem merném állítani, hogy máris sikerült megtalálni a legrövidebb utat a célokig, de azt hiszem, sikerül egyre rövidíteni. Ehhez pedig viszonylag egyszerű módon sikerült eljutni, nem kellett hozzá sem sárkányfű, sem elvarázsolt királyfi bajszából elcsent arany szőrszál, de még egy féldrágakő vagy voodoo mágia sem.
Csak annyi, hogy elkezdtem más szemmel nézni az életem történéseit, és a szembe jövő akadályokat. Nem ellenségként tekintek rájuk, nem azt érzem, hogy az égiek valami személyes okból fakadó, extra negatív kivételezés okán, egyértelmű antipátiájukat kívánják kifejezni irányomba. Sokkal inkább intő jeleket látok bennük. Nem is értem, hogy miért alakult ki az a nézet, hogy az élet egy küzdelem, hogy a másik ember, legyen az akár a párunk, egy családtagunk, vagy akár a főnökünk, egy legyőzendő ellenfél. Miért hisszük, hogy állandóan harcolnunk kell? Nem lehet, hogy mindenki velünk van, nem pedig ellenünk?
Véleményem és tapasztalatom szerint, a felmerülő nehézségek, a másik ember, például Lovag, reakciója, közlendője, üzenet számomra. Persze, általában elsőre nem teljesen világos a dolog, meg kell dolgozni érte, mögé kell nézni. De most is, hogy újra találkoztunk Lovaggal, megint kaptam egy újabb leckét. Ki kellett hámozni kicsit, de körülbelül kettő perc alatt most már összeállt a kép. Tudni kell ugyanis, hogy amikor belekezdtünk ebbe az egészbe, ő még nem zárta le az előző kapcsolatát. Így a jövő tervezésébe eddig mindig bele kellett kalkulálni, hogy ahhoz, hogy mi tényleg, és teljes gőzzel és egyáltalán, ahhoz még oda kell tenni egy pontot. Ezen is persze elkezdtem feszülni, hogy miért bénázik ezzel ilyen sokáig. Csak feszültem, feszültem, mintha az olyan jó lenne nekem. Pedig azt hiszem, nem jó, de elég profi voltam abban, hogy ártalmas dolgokat olyan magas fokon űzzek hobbiként, hogy időszerű lett volna átírni az önéletrajzom szabadidő részét, és kiegészíteni olyan nem kifejezetten népszerű elfoglaltságokkal, mint az önsorsrontás, önostorozás, önkínzás… Szóval nyígtam ezen hosszasan, majd mikor beszéltünk erről, Csilla segített megvilágítani, hogy hát ez egy baromi nagy tükör!!!! Mert nézzük csak meg, hogy miért zavar ez engem! Bennem mi vagy ki nincs lezárva???? És, hát alattomosan, a szőnyeg alatt kúszva-mászva, de csak előjött, hogy az előző, sőt, még az az előtti kapcsolatomat sem zártam le igazán magamban. Úgyhogy kezdhettem össze meg vissza szégyellni magam, hogy szép, hogy én jól ki vagyok akadva a másikra, hogy nem teljesen független, aztán akkor meg mit kezd itt új dolgokba, ahelyett, hogy szépen egymás után venné a lépcsőfokokat, ahogyan azt illik. De kiderült, hogy ugyanazt csinálom, kérem szépen, csak az én exeim hivatalosan már nem részei az életemnek, de a belső elköteleződés, ami összességében valószínűleg fontosabb, mint a hivatalos adat, vagy a Facebook státusz, bizony még kő keményen megvan.
Úgyhogy, bár segítséggel ugyan, de megláttam a tükörben rejtőző üzenetet. Szépen el is kezdtem dolgozni az ügyön, elengedés, búcsúzás, lezárás, gyász, ahogy azt kell. És mit ad isten, a mostani találkozáskor, amikor újra szóba hoztam a jövőt, már szó sem esett riválosokról. Persze, azért még nem egyenes a diadalmenet, mert most azt taglalta, hogy mi minden kell ahhoz, hogy elköteleződjünk. De ezen már csak kicsit tudtam felhúzni magam, és a búcsúzás után, a buszmegállóig tartó öt perces út felénél tudatosult bennem, hogy itt az újabb tükör. Mert hát, igen, ahhoz, hogy teljesen elköteleződjek, le kell mondanom a mostani életemről, amiben olyan jól berendezkedtem egyszemélyesre. Megtöltöttem barátokkal, barátnőkkel, órákig tartó telefonokkal, sorozatnézős, ágyban fetrengős hétvégékkel, sok azt csinálok, amit akarok és akkor amikor akarommal. Szép ez, meg nekem kifejezetten kényelmes, egy a baj vele, hogy nincs benne hely valaki másnak. Miközben most akarok valakit belecitálni és ha nem hagyja, még erőszakra is hajlamos lennék, persze, csak ha nem volna a tudatosság. De még így is van egy kis kísértés. Viszont bölcsen ellenállok neki, és helyette az energiáimat arra fordítom, hogy elköteleződésre alkalmas alannyá váljak, belátható időn belül. És akkor talán már nem lesz újabb bennem rejlő akadály. Persze, a tükör akkor is működik, ha javában tart a párkapcsolat, még az aranylakodalomra sem kopik meg a fénye. Ezt jó észben tartani.
Például, az egyik ügyfelemnél megmagyarázhatatlan és aránytalan féltékenység lépett fel. Kicsit körbejártuk a dolgot, miért fél állandóan attól, hogy a párja egy másik nőtől akar bármit? Miért gondolja, hogy veszélyben van? Hogy befurakodhat egy harmadik is a kapcsolatba? Természetesen nála is az jött ki, hogy benne is vannak lezáratlan korábbi kapcsolatok. Ahogy ezeket lezártuk, felboncoltuk és pontot tettünk a végére, rögtön normális szintre csökkent a féltékenység, ami sokat simított a kapcsolatán. Szóval nem csak üres frázis, hogy a másik ember tükör. Tényleg az! Úgyhogy érdemes figyelni, mert üzenni akar. Ne haragudj rá, ne ellenkezz, hanem olvass benne!