Én egy őszinte ember voltam. Legalábbis azt hittem magamról. És fennhangon hirdettem azt is, hogy a hazugságnál visszataszítóbb a világon nincs, az őszinteség pedig a legeslegnagyobb érték, amit ember el tud képzelni. Egyébként megsúgom, hogy onnan általában jól lehet tudni, hogy kinél, miben van deficit, hogy mit tart nagyon fontosnak és kívánatosnak másokban. Na, abban nagy eséllyel neki magának is van hova fejlődni. Szóval büszke voltam arra, hogy engem aztán nem könnyű hazugságon érni, mert egyrészt nagyon nem szokásom, de ha mégis rákényszerülök, akkor meg úgy felépítem magamban, hogy nem csak a komplett CIA, FBI, KGB, meg hasonlók, de még én is elhiszem.
Aztán ahogy haladtam az önismereti úton, elég gyorsan kiderült, hogy én kérem, egész eddig, csak a felszínen evickéltem. És őszinteségem is csak egy volt, a magam és a világom számára épített, csinos és ízléses hazugságok közül. Az gyorsan világossá vált, hogy ellenérzésem az őszintétlenséggel régről eredeztethető, amikor gyerekként, felnőttek egymás ellen használtak fel, és a szeretetemet hazugságok gyártására és felfedésére használták. Hogy finoman fogalmazzak, ez nem a kifejezetten jófejség tipikus esete… De ezt legalább felismertem, megdolgoztam, és a megbocsájtás is folyamatban van. Azt már kicsit nehezebb volt belátni, hogy az a kép, amit előszeretettel mutattam magamról, a hihetetlenül jófej Papp Helgáról, aki mindig vicces, mindig minden oké vele és nem kell miatta aggódni, sőt, a bajaiból hajlamos annyira viccet csinálni, hogy akár a színpadra is kiáll, hogy stand-up műfajba bújtatottan panaszkodja ki magát, az csak egy álarc. Minden traumából született poén egy-egy újabb adag föld volt, melyet a lelkemben ásott gödörből emeltem ki, hogy ott aztán a lehető legmélyebbre tudjam a fájdalmat eltemetni. Hátha van az a mélység, ami már tényleg eltünteti, megsemmisíti. A humorba bugyolált panaszkodás látszólag hatékonynak tűnt. Azt éreztem, hogy sikerül eltitkolni, hogy a kemény, de vidám és önálló nő, egy sérült kisgyermeket takar.
Tehát általában a tények szintjén valóban őszinte voltam, sok mindent megosztottam a hozzám közelállókkal, de az érzelmek szintjén még magamnak sem vallottam be az igazat legtöbbször. Mert, ha elkezdünk mélyebbre ásni, kiderül, hogy bizony mennyi, mennyi szintje van az őszinteségnek… Oké, hogy elmondjuk, hogy történt valami bosszantó, bántó, szomorú, de ha közben a közlés lényege megáll a felszínen, valahol ott, hogy mennyire viccesen kukacoskodó, akadékoskodó és tudálékos volt az az ügyintéző, aki porig alázott minket mindenki előtt, és nem tesszük mellé, hogy ez hogyan érint, miért és hogyan fáj, vagy milyen más érzelmeket korbácsol fel bennünk, akkor ott ette meg a fene az egészet. De ha elég bátrak és/vagy tudatosak vagyunk ahhoz, hogy leereszkedjünk azokra a szintekre is, amiket beleng vagy egyenesen áthatolhatatlannak tűnő sűrűséggel el is borít, a fájdalom vörös köd fátyla, akkor csoda dolgokra bukkanhatunk. Olyanokra, amiket magunk előtt sem könnyű felvállalni, nem hogy mások előtt.
Írtam már arról, milyen fontos, hogy töltsünk időt magunkkal, hogy tisztában legyünk a saját belsőnkkel. De ez az őszinteség dolog az, amihez kell egy másik ember. Mert a hazudozásban nem is az a legrosszabb, hogy akaratunkon kívül igaztalan dolgokkal bombázzuk a környezetünket, hanem hogy saját magunkhoz is őszintétlenek vagyunk. Én például elég komoly mesteri fokozatot értem el abban, hogy megideologizáljak bármit. De tényleg bármit. Ami nem más, mint valójában hazudozás, de látszólag csak keresek neked akármire néhány jó okot, hogy az miért úgy tökéletes, miért arra van szükséged, vagy épp, hogy miért nem. Ami például ókori görög vita versenyeken elég előnyös tulajdonság lenne, de a hétköznapokban leginkább abban segít, hogy átverjem magamat, ahol csak lehet. Szóval amellett, hogy meditációban önmagamból is ego nélküli, és ezáltal őszinte válaszok jönnek, a régi, sok-sok év alatt beépített, felhőkarcoló méretű hazugságokat nem lehet egyedül lefülelni. Egyszerűen kell valaki, aki nem csak simán tükröt tart, hanem akár konkrétan szembesít, rajtakap, lefülel, sőt, esetenként ocsmányul az arcodba vágja. Erre tökéletes egy jó coach, terapeuta vagy az igazi barátok, akik nem bólogatós kiskutyaként helyeselnek minden elvetemült, nem önazonos ötletre és önbecsapásra, hanem vállalják a kockázatot, hogy őszinteségük jutalma néhány keresetlen szó vagy reakció is lehet. Persze csak kíméletesen, az egészséges egyensúlyt megtartva, mert amire nincs készen az ember, azzal úgysem lehet szembesíteni, és akkor könnyen lesz igazi sértődés a dologból. De remélem, hogy sokan vannak olyan szerencsések, mint én, aki szívből hálás vagyok ezen barátaimnak, köztük Csillának, aki nem csak barátként, hanem coach-ként is gyakran dörgöli bele az orromat valami csinos kis ellentmondásba.
Így derült ki például, hogy az, hogy én mennyire vágyom egy jól működő párkapcsolatra, az az igazságnak csak egy szintje. Mégpedig a legfelső. Hónapokig tartó mélymerülés eredményeként kiderült, hogy mennyi minden miatt NEM vágyom én igazából egy jól működő párkapcsolatra. Mert, hogy például, nem hogy családot nem akarok, de azt sem szívesen hagynám, hogy szeressenek és szeressek, mert sajnos már többször azt tapasztaltam, hogy abból csak a baj van. Akihez kötődünk, azt úgyis egyszer csak elveszítjük és akkor annyira fáj, hogy az már egészen elviselhetetlennek tűnik, úgyhogy jobb is az ilyen lehetőségeket elkerülni. Vagy hogy nem akarok egy boldog, nyugodt életet, mert az rögzült bennem régen (nem csak ebben az életemben), hogy ha nem félek folyamatosan, akkor lankad a figyelmem, és tuti akkor üt be valami nagy baj. Szóval kell a francnak a kiegyensúlyozott nyugalom. És nem akarok párkapcsolatot, mert akkor mi lesz a jó kis életemmel, az énidőmmel, akkor alkalmazkodni kell és nekem úgysem menne, de legalábbis nem volna túl kényelmes dolog.
Szóval, így hirtelen rögtön 3-1-re vezet, a nem akarok párkapcsolatot dolog, miközben mély meggyőződésem, hogy de hát én akarok. És ha ezekre a szintekre nem látogatunk el, akkor aztán csak állunk értetlenül az életünk előtt és nem jövünk rá, hogy miért nem az történik, amit szeretnénk. Viszont ha rálátunk, akkor már fel is tudjuk oldani, és akkor megfordíthatjuk a meccs állását. Nem is vagyunk tudatában, hogy ezek a háttérben futó programok mennyire akadályoznak minket rengeteg dologban. De ezekről bővebben majd legközelebb…
A lényeg, hogy mielőtt elkezdenél nem hinni másoknak, először magaddal legyél hitetlen és keresd, hogy hol lakik BENNED a hazugság és annak összes árnyalata!