Sajnos, az elmúlt egy évben, amióta baromi intenzíven dolgozok magamon, számos ponton kiderült már, hogy az én belső tájam egy nem túl vidám aknamező. Én nem is tudtam, hogy mások nem feltétlenül élnek annyi félelemmel, mint én. De szerencsére Csilla felvilágosított, és így már tudom, hogy elvileg lehet létezni ezek nélkül is. Sőt, sokkal jobb, ezek nélkül létezni.
Oké, csak ez megint olyan, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor egyáltalán belekezdtem az önismereti munkába, és kiderült, hogy sok bajnak az a látszólag végtelenül egyszerű változtatás lenne a kulcsa, hogy elkezdem szeretni magamat. Akkor ettől a ténytől és mondattól, ami akkor sokszor szembejött különböző helyekről, tisztára idegbe bírtam jönni. Mert oké, értem én a feladatot, de HOGYAN?????? HOGYAN, BAZD MEG!?!?!?!? Ölelgessem magamat, menjek el randizni egyedül? Bókoljak magamnak és kedveskedjek kis apróságokkal??? Nyilván nem, és egyébként meg tulajdonképpen, igen. De ezt már csak most, így kvázi utólag látom át.
Na, szóval hasonló volt a helyzet, ezekkel a kurva félelmekkel is. Oké, Csillának köszönhetően tudom, hogy nem kéne, hogy legyenek, és az ő élete ékes bizonyítéka is, hogy nélkülük sokkal többre megy az ember, de hogyan lehet megszabadulni tőlük? Mert már jó ideje próbálok nem félni. Hiszen, annyira én sem vagyok hülye, hogy ne tűnt volna fel, hogy ez nem az a kifejezetten jó érzés nekem. Főleg, amikor betöltik a mindennapokat! Főleg, amikor sokszor már igazán azt sem tudom, mitől félek, csak félek! Meg amikor igazából nincs is rá okom, de mégis remeg a gyomrom, és ugyanabban az ütemben, vele remeg a kezem is. Vagy amikor épp egész jó lehetne minden, de az agyam (az a látszólag nagyon okos…) gyorsan előbányászik valamit, akár a ködös és távoli jövőből, ami tökre nem biztos, hogy lesz, de esetleg felmerülhet az 1-2%-os esélye, tehát, ha nincs semmi jobb dolgunk, akkor faszán rá lehet parázni. Figyelem, önsors rontók! Tanuljatok tőlem!!!!!
Viszont a héten szintén Csilla (gyakori szereplő lesz itt…) egy szuper és egyszerű módszert adott a kezembe, hogy mit is kezdhetnék a hülye félelmekkel. Pusztán annyi a teendő, hogy elfogadom, hogy így érzek. Na, ez hülyén hangzik, mi? Tudom. De tényleg ennyire egyszerű. Ahelyett, amit azt hiszem 37 éve csinálok, mármint, hogy küzdök minden ellen, így a félelmeim ellen is, egyszerűen csak el kell őket fogadnom. A napi meditációim az elmúlt napokban ezzel a “gyakorlattal” teltek.
Először is a párkapcsolattal kapcsolatos parákra néztem rá, mert már nagyon időszerű volna, hogy a Lovaggal végre összejöjjön az a személyes találkozás, ami talán beindítaná a gépezetet, viszont amint bármikor reális közelségbe kerül ez a dolog, engem úgy elfog a félsz, mint ha legalábbis a kivégzésemre készülnék, és így persze változatos okok miatt, de nem jön össze. Szóval, úgy döntöttem, ez a legjobb kezdésnek. Lelazultam, elmélyültem, rágondoltam, hogy akkor most majd párkapcsolatban fogok élni és már jött is az ismerős érzés. Liftezés, émelygés, gombóc a gyomromban, fel egészen a torkomig. Reflexből jött volna az ellenkezés, de tudatosan nem hagytam, mármint az ellenállást, hanem úgy döntöttem, hogy jó, akkor most féljünk!!! Próbáltam átérezni minél jobban, fürdeni benne, ami nem okoz különösebb gondot, pláne, hogy elég nagy mestere vagyok az önsajnálatnak. De épp, hogy megmártóztam, már el is múlt az érzés. Újra rágondoltam, hogy akkor most jön a párkapcsolat, a mumus, aztán ki tudja, még a végén házasság is…!!!! A félelem újra erőre kapott, én pedig kényelmesen belemártóztam a posványba. De megint nem tartott sokáig.
Ezt többször megismételtem, de sosem élvezhettem ki a híg, langyos fosban való megmerítkezést néhány pillanatnál hosszabb ideig. Kezdtem is kicsit idegbe jönni, hogy ez milyen már, én még a nyomoromba sem tudok rendesen belefetrengeni, nekem még ezt sem hagyják. De közben üdítő volt a folyamatos megkönnyebbülés. Mintha tonnás kövek esnének le rólam, amik eddig fel sem tűnt, hogy nyomják a vállamat. Több ilyen kör után, úgy tűnt, vége, nincs több. Hirtelen olyan is volt, amikor egy utolsó próbát tettem még, mintha egy üres raktár helyiségben lennék. Sehol semmi, csak romos, kopott, üres falak… De aztán a legtávolabbi sarokban kuporgott valaki. Odamentem hozzá, s közben még mindig arra koncentráltam, félek-e még bármitől a párkapcsolat miatt, miért nem akarom, hogy végre nekem is legyen. És ahogy odaértem a sarokhoz, az ott kuporgó rám üvöltött elkeseredetten, minta aki az életéért ordít: “CSAAAAAAAKKKKKK!!!!!!” Éreztem, hogy ez tudatalattim legutolsó, elkeseredett kísérlete, hogy valamit megőrizzen ezekből a félelmekből. De nem hagytam.
Most viszont azon vagyok kicsit fennakadva, miután a következő napokban több, más félelmemet is elűztem ugyanezzel a módszerrel, hogy mi a fene lesz velem a paráim nélkül???? Ha jobban belegondolok, se lakásom, se kocsim, se jól fizető állásom, se férjem, se gyerekem… semmim… csak ők voltak nekem. Lehet, hogy akkor most nem marad semmim????
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: